Nem is tudom, hogyan kezdjek neki, mert még magam sem fogtam fel egészen azt, ami történt.
2015. február 12.-én csütörtökön 16.24 perckor, hatalmas robajjal beszakadt a 450 négyzetméter alapterületű nagypajta teteje. Furcsa, hogy azt írom, hatalmas robajjal, mivel magam semmit sem hallottam belőle odabent a konyhában. Igaz, a két épület között átellenben van vagy kétszáz méter és három méter vastag fal.
- Gyere ki az udvarra, ha akarsz valami érdekeset látni. - szól be Tamás Úr a folyosón.
- Nincs alatta senki? - állok meg rezignáltan a koldus állásban, ebédemet majszolva.
- Csak majdnem én maradtam alatta. Remeg a lábam. - konstatálja Tamás Úr.
Valóban. Reggel fát válogattunk és fűrészeltünk a pajtában, aztán ládákban hordta be a házba a tűzre valót. Többször is fordult...
Napokig kerülgetem szememmel a pajtát, mint háborúban eltűnt katona özvegye, férje megsárgult fényképét a komódon, a halotti értesítő átvétele után. Nem tudok ránézni. Nem tudok odamenni hozzá. Nem akarom elhinni, hogy ez megtörtént. A legkedvesebb tetőm volt. Egy csodálatosan szép, függesztett fedélszék, amelynek története van.
A pajtát 1945-ben győzelemtől és pálinkától ittas oroszok gyújtották fel, állítólag bosszúból, mert valaki meghúzta a harangot, hogy az aklisi asszonyok felmenekülhessenek az erdőbe, mielőtt tort ülne rajtuk az erőszak. Állítólag ezért, többeket a férfiak közül, összeszedtek és elvittek Szibériába, ahonnan többé nem tértek vissza. Hogy a tűz miért nem terjedt át a háromemeletes, csodálatosan szép, faszerkezetű magtárra, azt ma már csak a Jó Isten tudná megmondani.
A pajta falai az ötvenes évek elejéig álltak kopáran, amikor a gazdasági élet kikényszerítette a tetőszerkezet visszaépítését. Csakhogy volt egy kis bökkenő. A függesztett fedélszék helyreállításához, legalább főszaruállásokként, szükség lett volna néhány olyan 14 méteres vörösfenyő átkötő gerendára, amelyek a szerkezetet koszorúként összefogják, stabilitását biztosítják, s amelyeket egykor a Kárpátokból hozattak. A manapság pusztuló, szándékosan pusztított, folyamatosan elbontott vidéki agrárműemlékek minden egyes gerendája erről a csodálatos utazásról mesél. Ahogyan ezeket a XVIII. században magonc fenyőket meglett korukban, a XIX. század közepétől a dualizmus agrárvirágkorának idejéig kivágják, lovakkal az erdők széléig közelítik, tutajjá ácsolják, vízre bocsátják, Vágra, Dunára, Tiszára ültetik, a folyó széli malmokban felfűrészelik, a gerendákat hosszú szekereken útnak indítják a célállomás felé. Hogy legyenek belőlük csodálatosan szép tetőszerkezetek istállókban, pajtákban, magtárakban, az emberek hasznára és gyönyörűségére.
Csakhogy az ötvenes évek, a Benes dekrétumok, a lakosságcserék nem kedveznek a 14 méteres, kárpáti vörösfenyő gerendák mesebeli utazásának. Így marad a leleményesség. Tölgyet kapnak a bakonyi ácsok a munkához. A gerendákat kézzel faragják ki, s bárdolással alakítják ki a gerenda síkokat. A 14 méteres átkötő gerendákat két 7 méteres gerendából toldják össze, középen ácskapcsokkal rögzítik, vonóvassal húzzák fel a székállásokat összekötő torokgerendákig. A munkájuk hibátlan, mindent megtettek, ami a korban, az adott körülmények között elkövethető volt. A hiba nem munkájukban, hanem az anyag elégtelen voltában rejlett. Egyszerűen nem voltak meg a megfelelő hosszak és a megfelelő keresztmetszetek ehhez a fesztávhoz. A pajta 13 méter széles, 33 méter hosszú, 450 m2 alapterületű. A hiba hamarosan megmutatkozhatott. A szerkezetet elkezdték aláfalazni, az egyes főszaruállásokat alá dúcolni. Ide érkeztünkkor már az alá dúcoló gerendák is eltörtek. Az ács szerint az idei nagy hó megnyomta a tetősíkot, a rögzítetlen sárgerendák kicsúsztak és magukkal rántották a tetőszerkezetet. A mérnök szerint az átkötő gerendák közepénél csúsztak ki a tartóvasak és ez okozta a tetőszerkezet összeomlását. Voltaképpen majdnem mindegy, hogy pontosan melyik erő hatott melyikre. Várható volt, hogy ez bekövetkezik. De mégsem vártuk, mert azok a csodálatosan bárdolt székállások elgyönyörködtettek minket az örökkévalóságban.
Tamás azt kérdezi, hogy miért nem ezzel a tetővel kezdtünk, ha láttam, hogy baj van?
Mert 11 ezer négyzetméter tetőnk van, 14 tetőszerkezet formájában, átlag 350 m2 felett. Egyszerűen nem jutottam el idáig.
Most mit mondjak? Most mondjam el ezredszer is, hogy Akli major és minden más major, puszta, tanya a 2007-2014 közötti uniós pályázati ciklusban ki volt zárva az Új Magyarország Vidékfejlesztési pályázatokból (EMVA III)l, mert 5-10 km-re a vidéki kisvárosoktól, azok belterületeként per pályázati definitionem nem tekintették őket vidéknek? Most mondjam el ezredszer is, mielőtt magyar honfitársaim köpködni kezdenének a brüsszeli döntéshozatalra, hogy ezt a hajmeresztő ostobaságot azok a fiatal, magyar, péhádés bürokraták ötlötték ki, akik az egyre gyatrább magyar közoktatás következtében, nincsenek tisztában saját hazájuk település szerkezetével, annak történeti változásaival, akiknek légkondicionált üvegkalickáikból eszük ágában sincs rálátni a magyar vidékre. Most mondjam el ezredszer is, hogy nem értünk egyet a mindenkori magyar döntéshozók és pályázatkiírók 50-500 millió forintos műemléki pályázati limitjeivel, amely pénzek nagy része végül a közbeszerzés sátáni bugyraiban tűnik el és soha nem kerül beépítésre a műemlék épületekbe? Most meséljem el ezredszer is, hogy a kivitelezők térdüket csapkodva röhögnek a konyhaasztalomnál, hogy a 800 milliós műemléki beruházásokat, körültekintő költségvetéssel, a jó gazda gondosságával a negyedéből is ki lehetne hozni, hogy a többinek is maradjon. Most mondjam el ezredszer is, hogy ezen a pazarláson hány, több tíz, százmilliós műemléki érték menekülhetne meg vidéki bokrok mélyén? Most mondjam el ezredszer is, hogy néhány millió forintos, kisméretű, előfinanszírozott, műemlékbarát pályázatokkal, a meglévő szerkezetek statikai konzerválásával, pusztán a tetők javításával, akár csak részleges helyreállításával, óriási hatásfokkal lehetne a vidéki épített örökség hosszú távú megmaradását elősegíteni? Most mondjam el ezredszer is?
Ez a tető, ha valaha egyáltalán felépül, már soha nem lesz olyan, mint volt. Mert hiányozni fog belőle valami. És ez a valami a Lélek. Az ácsok lelke. Az Ember igénye arra, hogy valami szépet, maradandót alkosson, magából valamit megmutasson az utókor, az örökkévalóság számára. Ez a lelkiség a mai emberben már nem munkál. És ez a mai magyar műemlék felújítások rákfenéje. Hagyni elrohadni azt, amibe a mester még lelkét építette, majd milliárdokból fröccsöntöttel pótolni, blokktéglából visszafalazni, kikönnyített szerkezetekkel, kikönnyített tartalommal formát hazudni. NEM LEHET! Csak három dolog hiányzik: a minőségi anyag, a minőségi kézműves munka és a Lélek. És az egyszerű, laikus szemlélő nem érti, hogy hová tűnt az esztétikai élmény? Hová tűnt a falakból sugárzó erő? Hová tűnt az az épített örökség, amely szürke, téli reggeleken erőt ad ahhoz, hogy óvodába, iskolába, munkahelyre siessünk? Mert a kézművességgel, lélekkel, a Teremtő iránti odaadással épített falak energiát sugároznak felénk, erőt adnak nekünk a hétköznapokban. Én már rájöttem, hogy hová tűnik el mindez. Nekem hiányozni fognak a kézzel faragott, bárdolt székállások. A lelemény, amely a semmiből is alkot az Ember akaratán, kreativitásán, tettvágyán, azaz a Teremtő másolásán keresztül. Nem pénzért! Hanem az Alkotás puszta öröméért, a Teremtő dicséretére!
Az Alkotásnak ezt az örömét hordozta ez a tető. És a havat. Ameddig bírta.
Meghalt egy tető, és meghalhattunk volna alatta mi is. Mint annyiszor az elmúlt tíz év során. Nos ezért idéztem meg a címben Kundera híres regényének címét. Ez a lét elviselhetetlen könnyűsége számomra. Amikor műemléki tetők és emberéletek a lét és a nem lét peremén egyensúlyozva állnak vagy dűlnek el.
A döntéshozatali szervek ilyenkor szoktak észbe kapni, kezet tördelni, sopánkodni, siránkozni, nemzetközi botránytól rettegni. Mert mi lett volna, ha a főépület sátortetőjének sarka nem reggel hatkor dől le, amikor ledőlt, hanem két órával később, amikor a belga cserkészek éppen reggelizni mentek át alatta. Akkor hetekig az lenne a téma a magyar és a nemzetközi sajtóban, hogy hová tűnt a magyar műemlékvédelem, miért dől össze vidéki bokrok mélyén a vidéki magyar épített örökség teljessége, az egykor megtermelt agrár GDP kézzel fogható valósága. Miközben a városokban pazarló beruházások, térkövezések, szörnyszülött közterek és fenntarthatatlan szökőkutak épülnek milliárdokért.
Azt kérdezik tőlem, hogy minek fogom ezt fel? Jelnek? Üzenetnek? És főképp milyen előjelűnek? Ha annak fognám fel az elmúlt tíz évben ledőlt falakat, tetőket, amelyek mind maguk alá temethettek volna minket, már régen nem lennénk itt. Inkább bizakodom. És érzem, hogy lakik ebben a házban Valaki, rajtunk kívül, aki figyel minket és vigyáz ránk. Isten tartsa meg a jó szokását. Jó sokáig, amíg elkészülünk. Legalább a tetőkkel.
És most álljon itt néhány testre szabott idézet Kundera regényéből.
"Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk.
Mert pontosan így vannak komponálva az emberi életek is. … Úgy vannak komponálva, mint egy zenemű. A szépérzéktől vezérelt ember a véletlen eseményt motívummá változtatja, mely immár megmarad élete kompozíciójában. Az ember visszatér hozzá, ismételgeti, változtatja, kidolgozza, akárcsak szonátájának témáját a zeneszerző.
A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket. ...A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb. ... Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük sincs. ... Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?
Írta: Vajda Eszter és Milán Kundera
2015. február 12.-én csütörtökön 16.24 perckor, hatalmas robajjal beszakadt a 450 négyzetméter alapterületű nagypajta teteje. Furcsa, hogy azt írom, hatalmas robajjal, mivel magam semmit sem hallottam belőle odabent a konyhában. Igaz, a két épület között átellenben van vagy kétszáz méter és három méter vastag fal.
- Gyere ki az udvarra, ha akarsz valami érdekeset látni. - szól be Tamás Úr a folyosón.
- Nincs alatta senki? - állok meg rezignáltan a koldus állásban, ebédemet majszolva.
- Csak majdnem én maradtam alatta. Remeg a lábam. - konstatálja Tamás Úr.
Valóban. Reggel fát válogattunk és fűrészeltünk a pajtában, aztán ládákban hordta be a házba a tűzre valót. Többször is fordult...
Napokig kerülgetem szememmel a pajtát, mint háborúban eltűnt katona özvegye, férje megsárgult fényképét a komódon, a halotti értesítő átvétele után. Nem tudok ránézni. Nem tudok odamenni hozzá. Nem akarom elhinni, hogy ez megtörtént. A legkedvesebb tetőm volt. Egy csodálatosan szép, függesztett fedélszék, amelynek története van.
A pajtát 1945-ben győzelemtől és pálinkától ittas oroszok gyújtották fel, állítólag bosszúból, mert valaki meghúzta a harangot, hogy az aklisi asszonyok felmenekülhessenek az erdőbe, mielőtt tort ülne rajtuk az erőszak. Állítólag ezért, többeket a férfiak közül, összeszedtek és elvittek Szibériába, ahonnan többé nem tértek vissza. Hogy a tűz miért nem terjedt át a háromemeletes, csodálatosan szép, faszerkezetű magtárra, azt ma már csak a Jó Isten tudná megmondani.
A pajta falai az ötvenes évek elejéig álltak kopáran, amikor a gazdasági élet kikényszerítette a tetőszerkezet visszaépítését. Csakhogy volt egy kis bökkenő. A függesztett fedélszék helyreállításához, legalább főszaruállásokként, szükség lett volna néhány olyan 14 méteres vörösfenyő átkötő gerendára, amelyek a szerkezetet koszorúként összefogják, stabilitását biztosítják, s amelyeket egykor a Kárpátokból hozattak. A manapság pusztuló, szándékosan pusztított, folyamatosan elbontott vidéki agrárműemlékek minden egyes gerendája erről a csodálatos utazásról mesél. Ahogyan ezeket a XVIII. században magonc fenyőket meglett korukban, a XIX. század közepétől a dualizmus agrárvirágkorának idejéig kivágják, lovakkal az erdők széléig közelítik, tutajjá ácsolják, vízre bocsátják, Vágra, Dunára, Tiszára ültetik, a folyó széli malmokban felfűrészelik, a gerendákat hosszú szekereken útnak indítják a célállomás felé. Hogy legyenek belőlük csodálatosan szép tetőszerkezetek istállókban, pajtákban, magtárakban, az emberek hasznára és gyönyörűségére.
Csakhogy az ötvenes évek, a Benes dekrétumok, a lakosságcserék nem kedveznek a 14 méteres, kárpáti vörösfenyő gerendák mesebeli utazásának. Így marad a leleményesség. Tölgyet kapnak a bakonyi ácsok a munkához. A gerendákat kézzel faragják ki, s bárdolással alakítják ki a gerenda síkokat. A 14 méteres átkötő gerendákat két 7 méteres gerendából toldják össze, középen ácskapcsokkal rögzítik, vonóvassal húzzák fel a székállásokat összekötő torokgerendákig. A munkájuk hibátlan, mindent megtettek, ami a korban, az adott körülmények között elkövethető volt. A hiba nem munkájukban, hanem az anyag elégtelen voltában rejlett. Egyszerűen nem voltak meg a megfelelő hosszak és a megfelelő keresztmetszetek ehhez a fesztávhoz. A pajta 13 méter széles, 33 méter hosszú, 450 m2 alapterületű. A hiba hamarosan megmutatkozhatott. A szerkezetet elkezdték aláfalazni, az egyes főszaruállásokat alá dúcolni. Ide érkeztünkkor már az alá dúcoló gerendák is eltörtek. Az ács szerint az idei nagy hó megnyomta a tetősíkot, a rögzítetlen sárgerendák kicsúsztak és magukkal rántották a tetőszerkezetet. A mérnök szerint az átkötő gerendák közepénél csúsztak ki a tartóvasak és ez okozta a tetőszerkezet összeomlását. Voltaképpen majdnem mindegy, hogy pontosan melyik erő hatott melyikre. Várható volt, hogy ez bekövetkezik. De mégsem vártuk, mert azok a csodálatosan bárdolt székállások elgyönyörködtettek minket az örökkévalóságban.
Mert 11 ezer négyzetméter tetőnk van, 14 tetőszerkezet formájában, átlag 350 m2 felett. Egyszerűen nem jutottam el idáig.
Most mit mondjak? Most mondjam el ezredszer is, hogy Akli major és minden más major, puszta, tanya a 2007-2014 közötti uniós pályázati ciklusban ki volt zárva az Új Magyarország Vidékfejlesztési pályázatokból (EMVA III)l, mert 5-10 km-re a vidéki kisvárosoktól, azok belterületeként per pályázati definitionem nem tekintették őket vidéknek? Most mondjam el ezredszer is, mielőtt magyar honfitársaim köpködni kezdenének a brüsszeli döntéshozatalra, hogy ezt a hajmeresztő ostobaságot azok a fiatal, magyar, péhádés bürokraták ötlötték ki, akik az egyre gyatrább magyar közoktatás következtében, nincsenek tisztában saját hazájuk település szerkezetével, annak történeti változásaival, akiknek légkondicionált üvegkalickáikból eszük ágában sincs rálátni a magyar vidékre. Most mondjam el ezredszer is, hogy nem értünk egyet a mindenkori magyar döntéshozók és pályázatkiírók 50-500 millió forintos műemléki pályázati limitjeivel, amely pénzek nagy része végül a közbeszerzés sátáni bugyraiban tűnik el és soha nem kerül beépítésre a műemlék épületekbe? Most meséljem el ezredszer is, hogy a kivitelezők térdüket csapkodva röhögnek a konyhaasztalomnál, hogy a 800 milliós műemléki beruházásokat, körültekintő költségvetéssel, a jó gazda gondosságával a negyedéből is ki lehetne hozni, hogy a többinek is maradjon. Most mondjam el ezredszer is, hogy ezen a pazarláson hány, több tíz, százmilliós műemléki érték menekülhetne meg vidéki bokrok mélyén? Most mondjam el ezredszer is, hogy néhány millió forintos, kisméretű, előfinanszírozott, műemlékbarát pályázatokkal, a meglévő szerkezetek statikai konzerválásával, pusztán a tetők javításával, akár csak részleges helyreállításával, óriási hatásfokkal lehetne a vidéki épített örökség hosszú távú megmaradását elősegíteni? Most mondjam el ezredszer is?
Ez a tető, ha valaha egyáltalán felépül, már soha nem lesz olyan, mint volt. Mert hiányozni fog belőle valami. És ez a valami a Lélek. Az ácsok lelke. Az Ember igénye arra, hogy valami szépet, maradandót alkosson, magából valamit megmutasson az utókor, az örökkévalóság számára. Ez a lelkiség a mai emberben már nem munkál. És ez a mai magyar műemlék felújítások rákfenéje. Hagyni elrohadni azt, amibe a mester még lelkét építette, majd milliárdokból fröccsöntöttel pótolni, blokktéglából visszafalazni, kikönnyített szerkezetekkel, kikönnyített tartalommal formát hazudni. NEM LEHET! Csak három dolog hiányzik: a minőségi anyag, a minőségi kézműves munka és a Lélek. És az egyszerű, laikus szemlélő nem érti, hogy hová tűnt az esztétikai élmény? Hová tűnt a falakból sugárzó erő? Hová tűnt az az épített örökség, amely szürke, téli reggeleken erőt ad ahhoz, hogy óvodába, iskolába, munkahelyre siessünk? Mert a kézművességgel, lélekkel, a Teremtő iránti odaadással épített falak energiát sugároznak felénk, erőt adnak nekünk a hétköznapokban. Én már rájöttem, hogy hová tűnik el mindez. Nekem hiányozni fognak a kézzel faragott, bárdolt székállások. A lelemény, amely a semmiből is alkot az Ember akaratán, kreativitásán, tettvágyán, azaz a Teremtő másolásán keresztül. Nem pénzért! Hanem az Alkotás puszta öröméért, a Teremtő dicséretére!
Meghalt egy tető, és meghalhattunk volna alatta mi is. Mint annyiszor az elmúlt tíz év során. Nos ezért idéztem meg a címben Kundera híres regényének címét. Ez a lét elviselhetetlen könnyűsége számomra. Amikor műemléki tetők és emberéletek a lét és a nem lét peremén egyensúlyozva állnak vagy dűlnek el.
A döntéshozatali szervek ilyenkor szoktak észbe kapni, kezet tördelni, sopánkodni, siránkozni, nemzetközi botránytól rettegni. Mert mi lett volna, ha a főépület sátortetőjének sarka nem reggel hatkor dől le, amikor ledőlt, hanem két órával később, amikor a belga cserkészek éppen reggelizni mentek át alatta. Akkor hetekig az lenne a téma a magyar és a nemzetközi sajtóban, hogy hová tűnt a magyar műemlékvédelem, miért dől össze vidéki bokrok mélyén a vidéki magyar épített örökség teljessége, az egykor megtermelt agrár GDP kézzel fogható valósága. Miközben a városokban pazarló beruházások, térkövezések, szörnyszülött közterek és fenntarthatatlan szökőkutak épülnek milliárdokért.
Azt kérdezik tőlem, hogy minek fogom ezt fel? Jelnek? Üzenetnek? És főképp milyen előjelűnek? Ha annak fognám fel az elmúlt tíz évben ledőlt falakat, tetőket, amelyek mind maguk alá temethettek volna minket, már régen nem lennénk itt. Inkább bizakodom. És érzem, hogy lakik ebben a házban Valaki, rajtunk kívül, aki figyel minket és vigyáz ránk. Isten tartsa meg a jó szokását. Jó sokáig, amíg elkészülünk. Legalább a tetőkkel.
És most álljon itt néhány testre szabott idézet Kundera regényéből.
"Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk.
Mert pontosan így vannak komponálva az emberi életek is. … Úgy vannak komponálva, mint egy zenemű. A szépérzéktől vezérelt ember a véletlen eseményt motívummá változtatja, mely immár megmarad élete kompozíciójában. Az ember visszatér hozzá, ismételgeti, változtatja, kidolgozza, akárcsak szonátájának témáját a zeneszerző.
A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket. ...A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb. ... Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük sincs. ... Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?
Írta: Vajda Eszter és Milán Kundera
